Britney Spears és Ozzy Osbourne sem halhat meg hiába
Kritika a We Will Rock You című Queen-rockmusicalről
Sajnos Nyugaton nem hallgatnak Schuster Lórira, sem a P. Mobilra, így nem tudják azt sem, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Hanem képesek a rockzene haláláról beszélni, sőt, gigamusicaleket készíteni róla. De persze már megint csak Schusternek lett igaza: a Queen dalaiból készült musicalnek ugyan az a kiindulása, hogy a rock már csak távoli és betiltott emlék, azért mégis kiderül, hogy elpusztítani tényleg nem lehet. Mert jön a Queen, és mindent helyrehoz.
Ha az ABBA-nak van, a Queennek miért nincs egy Mamma Mia!-ja?
A kérdés teljesen érthető, látva az ABBA dalaiból összerakott musical őrületes világsikerét (a magyar előadásra sem lehet hónapokra előre jegyet kapni), úgyhogy a szakma nem is várt túl sokáig: három évvel a bódítóan bugyuta blődli világpremierje után Londonban már be is mutatták a ABBA-slágeraknamező rock n' roll rokonát, a We Will Rock You-t. Hogy a számítás bejött, az egy percig sem volt meglepő – ez lett a West End tízedik leghosszabb ideig futó musicalje –, a kérdés csak annyi, miért nem készült még el a filmadaptáció. És hogy miért nem mutatták be még Budapesten.
Hát film, az továbbra sincs, és egyik nagy színház sem állt elő magyar premierrel, de ugyanaz a PS Produkció, amelyik tíz éve behozta Magyarországra a Vámpírok bálját (ami azóta is műsoron van), a volt Syma csarnokban most magyarul is bemutatta az előadást. Ami elég jó okot adott a bizalomra: a Roman Polanski-film alapján készült vámpírrevü a maga szórakoztató és cseppet sem visszafogott morbidságával megmutatta, hogy egy musicalnek nem feltétlenül kell szépelgőnek és rózsaszínnek lennie, hiába tart ilyesmiket a műfajról a közönség sznob része. És hiába erősítik a sztereotípiákat tovább pont az olyan ékegyszerű darabok, mint a Mamma mia.
És tényleg: a We Will Rock You megint olyan musical, ami után a kisgyereküket magukkal rángató szülőknek otthon meg kell majd válaszolniuk pár kínos kérdést a gyerekágy mellett. Hogy akkor mik voltak azok a biszexualitásra utaló poénok, mit jelent, ha a főszereplőnek a szemére hányják, hogy nem is olyan jó srác, hiszen zokniban kefél, és hogy milyen alvó sárkány felébresztéséről is beszélt a nővel testi kontaktusba régóta nem került rocker, amikor a motoron szorosan elé ült a főszereplőnő. Nem arról van szó, hogy valami polgárpukkasztó botránydarabról lenne szó, de azért az meglátszik, hogy a szövegkönyvet egy angol egykori komikus, Ben Elton írta.
És a We Will Rock You tényleg nem is a könnyebbik felén fogja meg a témát, azaz a Queen-életmű színházba lökdösését. Ez a musical nem egy könnyfakasztóan érzelmes életrajzi dráma Freddie Mercuryról, és nem is csak abból áll, hogy két dal között valamilyen mondvacsinált okot találjon a következő szám előadására, mint egy lényegi jelenettől lényegi jelenetig evickélő pornófilm zenei megfelelője. Ben Elton inkább arra használta a lehetőséget, hogy egybeolvassza az igazi hangszereken játszott zene dicsőítését, meg a globalizációkritikát. A sztori a huszonnegyedik században játszódik, amikorra már iPlanetnek hívják a bolygónkat, mindenki csak a közösségi oldalakon létezik igazán, mindenki ugyanúgy gondolkodik, és ugyanolyan, számítógépek által előállított zenét hallgat. (Szóval lehet, hogy a látnoki erejű szerző már 2002-ben megjövendölt egy Skrillex-koncertet.) A hangszereket és a komponálást betiltották, de van egy csapat bohém, akik fellázadtak a rendszer ellen, és meg akarják keresni az utolsó létező rockgitárt, hogy a We Are The Championsszal végleg berepesszék a Killer Queen nevű diktátornő virtuális dobhártyáját.
Ebből a sok hülyeségből pedig már elég jól játszik, hogy nem könnytörölgetős múltba révedésről, inkább egy vígjátékról van szó, amelyben azért mindenképp elismerést érdemel, hogy még mondani is akart valamit a modern társadalmakról, még akkor is, ha bődületesen eredeti gondolatok helyett inkább csak újra elismétli a globalizációkritika alapvető sablonjait. Viszont a szerző jó érzékkel felismerte a Queen-szövegek nyújtotta lehetőséget az áthallásokra: a főszereplő lázadót a Bohemian Rhapsody után Galileónak hívják, a rendszer pedig pont úgy üldözi az ő meg nem értett tanait, ahogyan tette azt annak idején a híresebbik Galileóval is. Emellett pedig ott van a darabban a zene erejének magasztalása, amit szintén erős túlzás lenne egyediséggel vádolni, de szimpatikusnak attól még kifejezetten szimpatikus gesztus.
Ráadásul többnyire még az a bravúr is sikerült, hogy legyen értelme a dalok eléneklésének. Kezdve a Radio Ga Gá-val, amely egy kicsit aktualizálva (a rádió bla-blája mellé bekerült az interneté, az instagramé meg a marketingé is) az antiutópisztikus rendszer programadó dala lett, az onnan kitörni akaró lázadót az I Want To Break Free mutatja be, a Who Wants To Live Forever itt arról szól, hogy a lázadók az életüket is feláldoznák az ügyért, az Another One Bites The Dust a diktátor fegyelmezési módszereibe ad bepillantást, a We Will Rock You és a We Are The Champions meg értelemszerűen a lázadók győzelméről szól.
Ennek a szövegközpontúságnak viszont Magyarországon az az ára, hogy az énekesek magyarul énekelnek. Ami önmagában még nem lenne olyan baljóslatú, de a fordító Miklós Tibor képes a legjobb szállóigéket is úgy magyarítani, hogy agyoncsapja őket egy-egy iszonyú bénán hangzó közhellyel, töltelékszóval (olyanokkal, mint hogy „mondd hát” vagy a hiányzó szótagok biztos ellenszere, a bárhová gond nélkül beszúrható, noha jellemzően oda nem illő „most”), vagy olyan lírainak szánt, prozódiagyilkos modorosságokkal, mint például a „jöjj” korlátlan használata.
Bár kétségkívül megvan annak is a maga varázsa, amikor a nagy fenekű nőkről szóló Fat Bottomed Girls magyarul hangzik el, még ha nem is ebből fakadnak a darab legjobb poénjai. Ben Elton inkább azt a lehetőséget használja ki gátlástalanul sokszor, amit az ad, hogy a szereplők már semmit nem tudnak a régi idők zenéjéről, a történelmi kutatásaik eredményét meg nem feltétlenül tudják értelmezni, és fogalmuk sincs, mi a franc az a videokazetta, vagy „ki az a négy jó csaj”, aki hosszú hajjal énekel a persze férfiakból álló rockegyüttes klipjében. És a régi sztárokról nevezik el magukat, csak a nemi hovatartozásról nincs fogalmuk, így lesz lázadó Mr. Britney Spears vagy Miss Ozzy Osbourne – hogy aztán remekül lehessen poénkodni azon, amikor ők is az életüket adnák a rockzenéért. („Britney Spears halála nem lehetett hiábavaló!” – győzködik a főszereplőt.)
Ezek a poénok pedig működnek annyira, hogy elvigyék a hátukon az előadásnak azt a részét, amelyiket nem vitte el úgyis csont nélkül az elhangzó huszonnégy Queen-klasszikus. És hát a sztori annyira azért nem összetett, hogy azon kelljen aggódni, az énekesek vajon színészként is képesek-e hitelesen megjeleníteni minden lelki mozzanatot. Mert a We Will Rock You magyar stábjába főként a hangjuk miatt kerültek be a szereplők (főleg, amíg a férfi főszerepet később át nem veszi majd a színészként is nagyszerű Szemenyei János). És ha itt-ott akadnak is inkább musicalesen, mintsem rockosan túldíszített, a tiszta kiéneklés helyett inkább felesleges bombasztikusságra törekvő szólamok, azért inkább a profi teljesítmények jellemzőek. Legelsősorban a francia musicalénekesnőtől, a párizsi Rómeó és Júlia egyik Júliájától, Stéphanie Schlessertől, aki hihetetlenül pontosan megtanulta nemcsak a magyar dalszövegeket, de a magyar prózát is, úgy, hogy hosszú ideig fel sem tűnik, nem anyanyelvi színészről van szó, hiszen még a hangsúlyozása és a szavak mögötti érzelmi töltet is tökéletesen a helyén van. Főszereplőtársa, Scheich Dávid mintha a két zárószámra tartogatná a hangját: addig is figyelemre méltóan énekel, de a We Will Rock You-ban és a We Are The Championsban olyan koncentrált és pontos, hogy az ember végül biztosan megjegyzi a nevét. az egész steampunk neo-Woodstockkal.
A rendező Cornelius Baltus ezúttal kevesebbet bíz a játék humorára, mint a Vámpírok báljában, nyilván, mert a szöveg úgyis tele van gegekkel. De a díszlet- és jelmeztervező Kentaurral így is elég emlékezetessé teszik az előadás vizuális oldalát. A díszletek remekül ellensúlyozzák a háttérvetítések futurizmusát, a lepusztult Hard Rock Café-rommal meg a telegraffitizett, a Queent és a rock ikonjait ezerféle módon megidéző falakkal meg a posztapokaliptikus roncstemetővel, meg a hippik futurista megfelelőivel, ezzel az egész steampunk neo-Woodstockkal.
Tulajdonképpen az igényesség az a szó, ami a leginkább jellemzi a We Will Rock You budapesti előadását, nemcsak a díszletek és a gördülékeny, jó ritmusú rendezés, a látványos tömegjelenetek, az egyszerű, de hatásos táncbetétek miatt, de a legkevésbé jó pillanataiban is vitathatatlanul profi énekes teljesítmények, a korszakalkotónak és összecsapottnak egyaránt semmiképp sem nevezhető szövegkönyv és a gyakorlatilag stúdióminőséget nyújtó zenekar miatt is. Ami pedig elég nagy szó egy olyan musical esetében, ami valószínűleg képes lett volna ugyanennyi jegyet eladni akkor is, ha nincs benne más, csak huszonnégy nosztalgikus mondat huszonnégy örökérvényű Queen-szám között. Meg persze a lábdobogás és az ütemes taps lehetősége a We Will Rock You vonatkozó részénél.Kovács Bálint index.hu
