KRITIKÁK

https://art7.hu/szinhaz/varkonyi-matyas-miklos-tibor-sztarcsinalok-ujpesti-rendezvenyter/

 

FORRÁS: 168 ÓRA

Elszabadul a pokol

Előadás a féktelen gátlástalanságról

Néró a féktelen hatalmi gátlástalanság megtestesítője. Úgy gondolja, hogy mindent megtehet, és bizony ebben igaza van. így aztán elszabadul a pokol a Sztárcsinálók című rockoperában, és több hulla marad a színen, az Újpesti Rendezvénytérben bemutatott produkcióban, mint egy Shakespeare-tragédiában.
Azaz hogy a hullákat folyamatosan eltakarítják. Gyakran lábuknál megfogva húzzák ki az élettelen testeket a színről, nyilvánvalóvá téve, hogy már semmilyen emberi voltukat nem veszik figyelembe. Lehet, hogy percekkel előbb még hajbókoltak valamelyik hatalmasságnak, aki esetleg maga is sokakat tetetett el láb alól, most pedig már csak eltüntetendő tárgy, amitől meg kell szabadulni, mert zavarja az összképet. Bárkivel bármi megtörténhet, és ettől persze a totális telelem légköré uralkodik Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor művében, amely az első magyar rockopera. Már-már klasszikusnak nevezhető, hiszen ugyanúgy kiállta az idő próbáját, mint az István, a király. Erőteljes a zenéje, a szövege pedig óhatatlanul áthallásos. Regél arról, hogyan lehet valakit politikai mindenhatónak megtenni, megcsinálni. De arról is, ha az illető már átszakít minden gátat, ha ármánykodásai, nagyzolása, erkölcs nélküli cselekedetei totális káoszt, felfordulást, ugyanakkor mindenki számára elviselhetetlen drillt, fenyegetettséget, iszonyatossá váló kiszámíthatatlanságot eredményeznek, hogyan lehet eltüntetni őt a süllyesztőben. És ráadásul hogy tehetik meg ezt akár ugyanazok, akik valaha túlzottan magas piedesztálra emelték.
A partizánmódra feltűnő Rock Színház, amelynek, bár nagyon szeretett volna, soha nem volt saját kőszínháza, a győri ősbemutatót követően, immár csaknem negyven éve, a Hajógyári-szigeten cirkuszsátorban játszotta a darabot, Szolnoki Tibor igencsak emlékezetes Nérójával. Leckét adott a műfajból, remekül énekelt, géppuskalábúan táncolt, epésen gunyoros volt a humora, ami nagyon passzolt a császár fölényesen beképzelt modorához. A Rock Színház teljes csapata lendületes, friss, tettre kész, lelkes volt, fiatalos fuvallatot hozott a magyar színházi életbe. Ez csíphette többek szemét, komoly eredmények után sikerült is megfojtani.
A kezdeteknél ott bábáskodott Simon Edit menedzserként, akiben változatlanul lobog az egykori tűz, a mostani előadásnak ő a producere. Meglehetősen profi, és még mindig kilóg a színházi struktúrából. Már az azóta háromszázadik előadásán is túljutott, saját vállalkozásában létrehozott Vámpírok báljával jókora feltűnést keltett, hiszen akár teljesen ismeretlen színészek kaptak komoly lehetőséget, és igencsak befutottakat kikosaraztak a válogatáson. Ebből persze lett harag is, betettek neki többen, de az eredmény az azóta is működő, általa és a férje - az operaénekes Póka Balázs - által vezetett, zenés színházi előadásokra szakosodott PS Produkciót igazolta. Legutóbb 2017-ben tartottak premiert, a Queen dalokat musicalben felvonultató We Will Rock You természetesen szintén műsoron van még, és ahogy a Vámpírok bálja, ugyancsak grandiózus kiállítású, izgalmas szereposztású.
És abban is főszerepet játszik Szemenyei János, aki ezúttal Nérót alakítja. Megformálta őt már Veszprémben, a Margitszigeten, az Óbudai Nyár keretében, más-más produkciókban, évek során szinte tökéletesre érlelte. Eljátszik egy tehetséges, feltörekvő fiatalt, akit az anyja, Agrippina, miután a férjét, Claudius császárt Senecával összefogva elteteti láb alól, odatolja a trónra. Előkészítik számára a terepet, mondanom sem kell, hogy ezt sem makulátlan, törvénytisztelő módon. Gondolják, hogy báburalkodót csinálnak belőle, de valójában mindent ők irányítanak, övék lesz a totális hatalom. Néró azonban elszabadul, túlnő rajtuk, fölöttébb élvezi, hogy középpontban lehet, szupersztárt faragtak belőle. Imádja, ha körülveszik, éljenzik, még kiváló költőnek is tartja magát, és családi kötelék ide vagy oda“ leöleti azt is, aki jobb poéta nála. Megbundázva költői versenyt nyer.
Szente Vajk rendező a Madách Színház emlőin is nevelkedve abszolút otthon van a zenés színházban, játszott, rendezett és írt már musicaleket. Túri Lajos Péter koreográfussal együtt gondosan megtervezett színpadi ramazurit tud rendezni. Gyors táncokkal, magukat szerepük szerint kellető, felkínáló, a császárt körberajongó nőkkel, vérgőzös agyú, harcias, hirtelen haragú férfiakkal. A szereplők, miközben táncolnak, a testüket erősen igénybe vevő mozgásokat végeznek, ezzel egy időben énekelnek is, és karakteres figurákat teremtenek.
A tánckar tagjai között szintén érdekes arcok, markáns fazonok vannak. A Balassa Krisztián által vezényelt zenekar olykor őrjítő tempót diktál, ezzel is megmutatva, tébolyító, ami a korabeli Rómában történik. Várkonyi zenéje nem slágerek füzére, képes a feszültségteremtésre, a karakterek jellemzésére, a borzadályos világ kifejezésére. Miklós Tibor szövege sem avult el, nemritkán kimondottan ütős, az ember olykor gyanakszik, hogy ezt meg azt nem most írták-e bele, pedig nem, megvolt az már 1981-ben is, csak akkor nem pont ugyanazt asszociáltuk hozzá, mint manapság.
Kentaur díszletként olyan emelvényrendszert tervezett, amely jelképesen is megmutatja, hogy ki érzi magát legfelül, de hát nagyot is lehet onnan esni, sőt zuhanni. Horváth Kata a bájakból sokat megmutató női ruhákat, parádézó estélyiket, a férfiaknak izmukat fitogtató, testre simuló vagy éppen fenyegetően zárt, katonás jelmezeket tervezett. A Sári Éva által adott Agrippina akár hiú pávaként parádézik, vagy vesztét érezve, megrettenve, megtépázva magába omlik. Pavletits Béla Senecaként disztingváltnak tűnő, öltönyös, agyafúrt polgárként ármánykodik. Juvenalis szerepében Vecsei László a történet ironikus krónikása. A Csuha Lajos megformálta, rútul legyilkolt Claudius császár sem volt jobb a Deákné vásznánál. A népes szereplőgárda apraja-nagyja, így például az említetteken kívül Károlyi Krisztián, Veres Mónika Nika, Kovács Gyopár, Török Anna, Baksa András, Ágoston Máté belead apait-anyait. Sándor Dávid és Vadász Gábor két kegyetlen smasszere lidérces.
Azt nem állítom, hogy mindez egyfolytában gyomorszorító. Alapvetően egy profi módom megírt, eljátszott, elsősorban szórakoztató produkcióról van szó, aminek mégis van „huzatja", ami, miközben jó nézni és hallgatni, igencsak fontos létkérdésekről, elviselhetetlen létről, brutális agresszióról, tragédiákról regél. De a groteszk látásmód, a vérpezsdítő, energikus táncok, a sebes tempójú dalok miatt mégis inkább jókedvre derít, mint letargiába taszít. És ez az amúgy eléggé letargikus korunkban vigaszt nyújtóan üdítő. / Bóta Gábor
  1. február 13. 55
Feltámadt a rockzene a Dóm téren: hosszú ovációval fogadta a közönség a We Will Rock You című előadást
Tóth Anett Délmagyarország
2019.07.01. 12:01

Valamiért 2002-ben úgy gondolták, hogy a rockzene a kihalás szélére kerül. Mivel azonban ,,örök és elpusztíthatatlan", ezért alkottak neki egy musicalt, ami sok év után sem hagyja veszni.
Gigaprodukciót ígért a szabadtéri, mikor a Queen-musicalt hozta a Dóm térre. Mindent megkapott a közönség: remek hangokat, csodálatos és ötletes díszletet, aprólékos jelmezeket és persze a legenda továbbélését. Elvégre a kicsit mocskos, de öntörvényű rockot hogy is lehetne elpusztítani, ha itt a Queen. A dalokat lefordítot­ták, jól is sikerültek, ám a ma­­gyar zenei utalásokon túl is látszik, hogy a szövegkönyvet egy angol komikus, nevezetesen Ben Elton írta. Persze sok érdekes geg is tarkítja a produkciót. Sokan – a nemrég megjelenő Queen-film miatt – arra asszociálhattak, hogy esetleg egy életrajzi előadást látunk. Ellenben a We Will Rock You ad egy jól kigondolt tör­­ténetet, ahol nem akasztja meg a dal véletlenszerűen a me­­netrendet. Sőt, a magyar szö­­vegnek köszönhetően még gördülékenyebbé teszi azt, no­­ha a darab elég erős kritikát is megfogalmaz a globalizációról. S persze akadnak érdekes utalások is: főhősünket példá­­ul Galinak (Galileo) hívják a Bo­­hemian Rhapsody után, ám gondolhatunk a neves fizikusra, csillagászra is – éppúgy üldözték mindkettejüket.
A We Will Rock You az 2300-as évek elején játszódik. A jövőbeli iPlaneten próbál kitörni a rájuk erőltetett társadalmi skatulyából pár fiatal, akik azt sem tudják, mi az a rock ’n’ roll feeling, mégis szerves része a szótáruknak. Régi sztárokról ne­­vezték el magukat, mint Brit­­ney vagy Ozzy. A rockzene receptjének titkos összetevője kiderül: a lángoló szerelem. Egy tinidrámát is láthatunk, ám ezúttal a jó értelemben. Kedvesen megmosolyogtató, fejcsóválós módon.
A 2300-as évek elején játszódik a darab. Fotó: Sárközy Marianna/PS Produkció
A dalokat pedig meg kell szokni. A lényeg, hogy ne ra­­gasz­­kodjunk a tükörfordításhoz. Tényleg furcsa az ikonikus I Want To Break Free-t magyarul hallani, de rá lehetett kapni az ízére, s nem is akárhogyan szólaltak meg ezek a magyar dalok. Szemenyei János nagyszerű Galileo, s külön elismerés jár Stéphanie Schlessernek, a francia énekesnőnek. Sokan csak az előadás második felvonásában jöttek rá, hogy nem magyar az anyanyelve, annyira jól betanulta a dalokat és még a prózai szöveget is. Sári Évi Egyházi Gézával az oldalán egy egészen új oldalát mutatta meg a közönségnek.
A darab minden milliméterét megtervezték, mi sem bizonyítja jobban ezt, mint Kentaur díszlete és jelmezei. Olykor a Hard Rock Café roncstemetőjét, máskor Killer Queen felségterületét láthatjuk. A tánckar pa­­rá­­désan egyszerre lélegzik és lép, a háttérben a zenészek pedig csodást hangzást varázsoltak a Dóm térre. És persze ahogy mindenki várta, a végén jöhetett az ütemes lábdobogás és taps.

TOVÁBBI ELŐADÁSOK:

Britney Spears és Ozzy Osbourne sem halhat meg hiába

Kritika a We Will Rock You című Queen-rockmusicalről

Sajnos Nyugaton nem hallgatnak Schuster Lórira, sem a P. Mobilra, így nem tudják azt sem, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Hanem képesek a rockzene haláláról beszélni, sőt, gigamusicaleket készíteni róla. De persze már megint csak Schusternek lett igaza: a Queen dalaiból készült musicalnek ugyan az a kiindulása, hogy a rock már csak távoli és betiltott emlék, azért mégis kiderül, hogy elpusztítani tényleg nem lehet. Mert jön a Queen, és mindent helyrehoz.
Ha az ABBA-nak van, a Queennek miért nincs egy Mamma Mia!-ja?
A kérdés teljesen érthető, látva az ABBA dalaiból összerakott musical őrületes világsikerét (a magyar előadásra sem lehet hónapokra előre jegyet kapni), úgyhogy a szakma nem is várt túl sokáig: három évvel a bódítóan bugyuta blődli világpremierje után Londonban már be is mutatták a ABBA-slágeraknamező rock n' roll rokonát, a We Will Rock You-t. Hogy a számítás bejött, az egy percig sem volt meglepő – ez lett a West End tízedik leghosszabb ideig futó musicalje –, a kérdés csak annyi, miért nem készült még el a filmadaptáció. És hogy miért nem mutatták be még Budapesten.
Hát film, az továbbra sincs, és egyik nagy színház sem állt elő magyar premierrel, de ugyanaz a PS Produkció, amelyik tíz éve behozta Magyarországra a Vámpírok bálját (ami azóta is műsoron van), a volt Syma csarnokban most magyarul is bemutatta az előadást. Ami elég jó okot adott a bizalomra: a Roman Polanski-film alapján készült vámpírrevü a maga szórakoztató és cseppet sem visszafogott morbidságával megmutatta, hogy egy musicalnek nem feltétlenül kell szépelgőnek és rózsaszínnek lennie, hiába tart ilyesmiket a műfajról a közönség sznob része. És hiába erősítik a sztereotípiákat tovább pont az olyan ékegyszerű darabok, mint a Mamma mia.
És tényleg: a We Will Rock You megint olyan musical, ami után a kisgyereküket magukkal rángató szülőknek otthon meg kell majd válaszolniuk pár kínos kérdést a gyerekágy mellett. Hogy akkor mik voltak azok a biszexualitásra utaló poénok, mit jelent, ha a főszereplőnek a szemére hányják, hogy nem is olyan jó srác, hiszen zokniban kefél, és hogy milyen alvó sárkány felébresztéséről is beszélt a nővel testi kontaktusba régóta nem került rocker, amikor a motoron szorosan elé ült a főszereplőnő. Nem arról van szó, hogy valami polgárpukkasztó botránydarabról lenne szó, de azért az meglátszik, hogy a szövegkönyvet egy angol egykori komikus, Ben Elton írta.
És a We Will Rock You tényleg nem is a könnyebbik felén fogja meg a témát, azaz a Queen-életmű színházba lökdösését. Ez a musical nem egy könnyfakasztóan érzelmes életrajzi dráma Freddie Mercuryról, és nem is csak abból áll, hogy két dal között valamilyen mondvacsinált okot találjon a következő szám előadására, mint egy lényegi jelenettől lényegi jelenetig evickélő pornófilm zenei megfelelője. Ben Elton inkább arra használta a lehetőséget, hogy egybeolvassza az igazi hangszereken játszott zene dicsőítését, meg a globalizációkritikát. A sztori a huszonnegyedik században játszódik, amikorra már iPlanetnek hívják a bolygónkat, mindenki csak a közösségi oldalakon létezik igazán, mindenki ugyanúgy gondolkodik, és ugyanolyan, számítógépek által előállított zenét hallgat. (Szóval lehet, hogy a látnoki erejű szerző már 2002-ben megjövendölt egy Skrillex-koncertet.) A hangszereket és a komponálást betiltották, de van egy csapat bohém, akik fellázadtak a rendszer ellen, és meg akarják keresni az utolsó létező rockgitárt, hogy a We Are The Championsszal végleg berepesszék a Killer Queen nevű diktátornő virtuális dobhártyáját.
Ebből a sok hülyeségből pedig már elég jól játszik, hogy nem könnytörölgetős múltba révedésről, inkább egy vígjátékról van szó, amelyben azért mindenképp elismerést érdemel, hogy még mondani is akart valamit a modern társadalmakról, még akkor is, ha bődületesen eredeti gondolatok helyett inkább csak újra elismétli a globalizációkritika alapvető sablonjait. Viszont a szerző jó érzékkel felismerte a Queen-szövegek nyújtotta lehetőséget az áthallásokra: a főszereplő lázadót a Bohemian Rhapsody után Galileónak hívják, a rendszer pedig pont úgy üldözi az ő meg nem értett tanait, ahogyan tette azt annak idején a híresebbik Galileóval is. Emellett pedig ott van a darabban a zene erejének magasztalása, amit szintén erős túlzás lenne egyediséggel vádolni, de szimpatikusnak attól még kifejezetten szimpatikus gesztus.
Ráadásul többnyire még az a bravúr is sikerült, hogy legyen értelme a dalok eléneklésének. Kezdve a Radio Ga Gá-val, amely egy kicsit aktualizálva (a rádió bla-blája mellé bekerült az interneté, az instagramé meg a marketingé is) az antiutópisztikus rendszer programadó dala lett, az onnan kitörni akaró lázadót az I Want To Break Free mutatja be, a Who Wants To Live Forever itt arról szól, hogy a lázadók az életüket is feláldoznák az ügyért, az Another One Bites The Dust a diktátor fegyelmezési módszereibe ad bepillantást, a We Will Rock You és a We Are The Champions meg értelemszerűen a lázadók győzelméről szól.
Ennek a szövegközpontúságnak viszont Magyarországon az az ára, hogy az énekesek magyarul énekelnek. Ami önmagában még nem lenne olyan baljóslatú, de a fordító Miklós Tibor képes a legjobb szállóigéket is úgy magyarítani, hogy agyoncsapja őket egy-egy iszonyú bénán hangzó közhellyel, töltelékszóval (olyanokkal, mint hogy „mondd hát” vagy a hiányzó szótagok biztos ellenszere, a bárhová gond nélkül beszúrható, noha jellemzően oda nem illő „most”), vagy olyan lírainak szánt, prozódiagyilkos modorosságokkal, mint például a „jöjj” korlátlan használata.
Bár kétségkívül megvan annak is a maga varázsa, amikor a nagy fenekű nőkről szóló Fat Bottomed Girls magyarul hangzik el, még ha nem is ebből fakadnak a darab legjobb poénjai. Ben Elton inkább azt a lehetőséget használja ki gátlástalanul sokszor, amit az ad, hogy a szereplők már semmit nem tudnak a régi idők zenéjéről, a történelmi kutatásaik eredményét meg nem feltétlenül tudják értelmezni, és fogalmuk sincs, mi a franc az a videokazetta, vagy „ki az a négy jó csaj”, aki hosszú hajjal énekel a persze férfiakból álló rockegyüttes klipjében. És a régi sztárokról nevezik el magukat, csak a nemi hovatartozásról nincs fogalmuk, így lesz lázadó Mr. Britney Spears vagy Miss Ozzy Osbourne – hogy aztán remekül lehessen poénkodni azon, amikor ők is az életüket adnák a rockzenéért. („Britney Spears halála nem lehetett hiábavaló!” – győzködik a főszereplőt.)
Ezek a poénok pedig működnek annyira, hogy elvigyék a hátukon az előadásnak azt a részét, amelyiket nem vitte el úgyis csont nélkül az elhangzó huszonnégy Queen-klasszikus. És hát a sztori annyira azért nem összetett, hogy azon kelljen aggódni, az énekesek vajon színészként is képesek-e hitelesen megjeleníteni minden lelki mozzanatot. Mert a We Will Rock You magyar stábjába főként a hangjuk miatt kerültek be a szereplők (főleg, amíg a férfi főszerepet később át nem veszi majd a színészként is nagyszerű Szemenyei János). És ha itt-ott akadnak is inkább musicalesen, mintsem rockosan túldíszített, a tiszta kiéneklés helyett inkább felesleges bombasztikusságra törekvő szólamok, azért inkább a profi teljesítmények jellemzőek. Legelsősorban a francia musicalénekesnőtől, a párizsi Rómeó és Júlia egyik Júliájától, Stéphanie Schlessertől, aki hihetetlenül pontosan megtanulta nemcsak a magyar dalszövegeket, de a magyar prózát is, úgy, hogy hosszú ideig fel sem tűnik, nem anyanyelvi színészről van szó, hiszen még a hangsúlyozása és a szavak mögötti érzelmi töltet is tökéletesen a helyén van. Főszereplőtársa, Scheich Dávid mintha a két zárószámra tartogatná a hangját: addig is figyelemre méltóan énekel, de a We Will Rock You-ban és a We Are The Championsban olyan koncentrált és pontos, hogy az ember végül biztosan megjegyzi a nevét. az egész steampunk neo-Woodstockkal.
A rendező Cornelius Baltus ezúttal kevesebbet bíz a játék humorára, mint a Vámpírok báljában, nyilván, mert a szöveg úgyis tele van gegekkel. De a díszlet- és jelmeztervező Kentaurral így is elég emlékezetessé teszik az előadás vizuális oldalát. A díszletek remekül ellensúlyozzák a háttérvetítések futurizmusát, a lepusztult Hard Rock Café-rommal meg a telegraffitizett, a Queent és a rock ikonjait ezerféle módon megidéző falakkal meg a posztapokaliptikus roncstemetővel, meg a hippik futurista megfelelőivel, ezzel az egész steampunk neo-Woodstockkal.
­Tulajdonképpen az igényesség az a szó, ami a leginkább jellemzi a We Will Rock You budapesti előadását, nemcsak a díszletek és a gördülékeny, jó ritmusú rendezés, a látványos tömegjelenetek, az egyszerű, de hatásos táncbetétek miatt, de a legkevésbé jó pillanataiban is vitathatatlanul profi énekes teljesítmények, a korszakalkotónak és összecsapottnak egyaránt semmiképp sem nevezhető szövegkönyv és a gyakorlatilag stúdióminőséget nyújtó zenekar miatt is. Ami pedig elég nagy szó egy olyan musical esetében, ami valószínűleg képes lett volna ugyanennyi jegyet eladni akkor is, ha nincs benne más, csak huszonnégy nosztalgikus mondat huszonnégy örökérvényű Queen-szám között. Meg persze a lábdobogás és az ütemes taps lehetősége a We Will Rock You vonatkozó részénél.Kovács Bálint index.hu